Aki először látja az óriáspapagájt, egész biztos félni fog tőle. Az ijedtség természetes és (részben) még jogos is. Ebben a hatalmas csőrben óriási erő lakozik: különösebb küzdés nélkül nyitja fel az emberi kéz számára feltörhetetlen csonthéjasokat, a diót, a mogyorót, a mandulát. A fából készült játékokak napok alatt forgácsolja szét, és ha hozzáfér, kibontja még a vakolatot is és szétrágja a téglát. Persze, az ara papagáj szerencsére nem egér, vagy másmilyen rágcsáló, ezért az ilyesfajta pusztítás nem mindennapos.

Visszatérve az ember-madár kapcsolatra, aki életében első alkalommal pillantja meg ezt az erőt sugárzó óriást, szinte egész biztos az lesz az első gondolata, hogy mekkorát tudna csípni belé. És ez igaz is, de a jó hír, hogy az óriáspapagáj nem sas vagy vércse, itt egy rendkívül barátságos és generációk óta emberhez szokott állatról van szó (szomorú vagy sem, de tény, hogy mára már több született és több is él belőlük fogságban, mint szabadon).

Az ara papagáj alapvetően békés és szelíd (sok múlik persze a neveltetésen, amelyiket emberek etettek újszülött korában, azt össze-vissza lehet fogdosni felnőttként is, nem fog ellenkezni). Támadni csak akkor fog, ha veszélyben érzi magát. Ezt legkönnyebben hirtelen, kapkodó mozdulatokkal lehet elérni, ezért ezeket mindenképpen kerüljük. Tudni kell, hogy ők mindent elsősorban a csőrükkel vizsgálnak meg, ezért ha hozzáér az ember kezéshez, az csak a legritkább esetben történik bántó szándékkal, és ha nem kapkodunk és nem rántjuk el (mivel nagyon okos, ezt meg is jegyzi), akkor könnyen ki tud alakulni a bizalom. Általában a hatalmas csőrrel nagyon finoman tapogatja végig az embert, kíváncsiságon kívül nincs is benne más.